Kovács Alexa már második alkalommal volt vendége iskolánknak. Az idei foglalkozás is nagyon emlékezetes maradt mindenki számára.

A délután első részében a koraszülöttséggel járó és a kerekesszékes élet nehézségeiről mesélt a gyerekeknek.

Egy óra múlva megérkezett Szabó Ágnes és a gyerekek nagy kedvence, Bagira a terápiás kutya.

Nagyon élménydús, vidám, szórakoztató délután részesei voltunk.

Köszönjük!

Kovács Alexa írása:

„A kutya az ember legjobb barátja”, tartja az ismert mondás, azonban a háziasítás óta eltelt sok ezer év alatt sokkal többé váltak, mint barátok, vagy akár egyszerű házikedvencek: vannak köztük őrző-védő, mentő, kábítószer kereső vagy éppen segítő munkára kiképzett négylábúak.

Biztos vagyok abban, hogy ez utóbbi tulajdonságuk teszi a kutyát tökéletes lélekgyógyásszá, alkalmassá a terápiás munkára.

És hogy én magam hogyan csöppentem ebbe a különleges világba, amit – azt hiszem – a résztvevők boldogsága tart folyamatos mozgásban? Gyerekkorom óta imádom a kutyákat, és egyszer csak szembejött a lehetőség: kutyás terápiás felvezető képzés. Elvégeztem, és azt éreztem, hogy rátaláltam valami olyasmire, amiben igazán jó lehetek.

Mint terápiás felvezető én a foglalkozás mondhatni „emberi” részét viszem: kitalálom a feladatokat, megírom az óratervet, levezénylem az időtartamot. Ugyanakkor nincs kutyás terápiás felvezető terápiás páros nélkül; én pedig hiszek abban, hogy véletlenek nincsenek.

Az élet pont akkor sodorta az utamba a Nyíregyházi Segítő Kutya Alapítványt, és ezáltal az alapítót Szabó Ágit és fekete labradort, Bagirát, amikor nekem épp erre volt szükségem: egy terápiás párosra.

Ági háta mögött sok évnyi terápiázós tapasztalat van és rutin van és talán pont ezért találtuk meg hamar a közös hangot: az ő tudása szuperül kiegészíti az én lelkesedésemet. Jó érzés látni azt, hogy az-az öröm, amit a kutya jelenléte okoz egy-egy foglalkozáson, hogyan egészül ki egyfajta jókedvvel az általam kitalált feladatok miatt.

Emiatt is voltam nagyon boldog, hogy az Ajaki Tamási Áron Általános Iskolába is meghívást kaptunk: a közel egy órás foglalkozás során azt éreztem és láttam, hogy minden résztvevő elengedi magát: a diákok, a terápiás páros, és én is.

Beszélgettünk, a gyerekek megismerhettek sok-sok érdekes információt a segítőkutyák világa kapcsán: például azt, hogy Magyarországon hat típusú segítőkutyát különböztetünk meg: vakvezető, hallássérült segítő, mozgássérült segítő, személyi segítő, rohamjelző és terápiás kutyákat. Megtudhattak részleteket a képzés menetéről is, megnézhették Bagira terápiás kutya igazolványát is.

Nagyon örültem neki, hogy kérdések merültek fel bennük, amiket fel is tettek, bátran és érdeklődve: így derült ki például  az is (ami számomra is új információ volt), hogy ha például személyiségi segítő kutyát képeznek esetleg egy autista gyermek mellé, a kutyának van egy nagyon biztos tudása azzal kapcsolatban, hogy nem lép le a járdaszegélyről engedély nélkül. És mivel ilyen esetekben a kutya és a gazdája össze is vannak kötve, egyszerűen már a súlyával (az ilyen kutyák térd fölé érő magassággal minimum rendelkeznie kell), és a satufékkel képes megakadályozni azt, hogy a gazdája például autó elé lépjen. Tulajdonképpen ez a rész nagyon hasonló a vakvezető kutyák feladataihoz.

De nem csupán elméleti ismeretek átadása volt a cél ezen a délutánon: az együttműködés a másikra figyelés is nagyon fontos szerepet kapott a különböző játékos feladatok során. Volt gyorsasági verseny, amikor együtt, egymásra hangolódva kellett egy tárgyat a sor végén lévő zsámolyba juttatni, miközben a kutya is ugyanúgy elvitte a maga tárgyát a zsámolyához. Úgy vettem észre, hogy ez jól bemelegítette őket a további játékokhoz és megalapozta a foglalkozás általános, jó hangulatát is.

Meglepő siker volt a „pletykavonat” nevű játék is, ahol a diákok egymással háttal álltak, Ági három kézjelet mutatott a sorban előtte állónak, ő pedig továbbadta azt. Jó volt látni a mosolyukat a játék közben, vagy éppen azt, hogy felszabadultak voltak végig: még akkor is, amikor a végén kiderült, hogy a három kézjel nem teljesen az volt, amivel eredetileg indult a feladat. De mivel a kutya nem ítélkezik, hanem csak próbálkozik rájönni arra, mit akarnak tőle, így nem volt egy feszélyezettség sem a gyerekekben, hogy „jaj, ezt most elrontottam.”

Az „élő akadály” elnevezésű játék nekem kívülről figyelve kedvencem lett, és úgy vettem észre, hogy a gyerekek is élvezték. A feladat lényege az volt, hogy párban kellett önmagukból akadályokat alkotni: lehettek ugróakadályok, a kezüket összekulcsolva, vagy éppen olyanok, ami alatt a kutyának át kell bújni. Igazából csak a képzelet szab határt a megoldásaiknak, és jó volt látni, hogy nem volt két egyforma megoldás mód. Lehet ugyan, hogy két pár azonosan ugró akadályt hozott létre, de nem volt két egyforma: az egyik kicsit magasabb, a másik inkább egy körre hasonlított. Szuper megoldások születtek, élvezetessé tették az együttműködésükkel az egész feladat.

Számomra annál jobb visszajelzés nem is kell, hogy maguk a diákok köszönték meg „ezt a csodálatos délutánt.”

Nagyon örülök annak, hogy Magyarországon nem csak a kutyák terápiás képzése, hanem az is egyre elterjedtebb, hogy használjuk őket.. Ahol az ember nem tud áttörést elérni, ott rengeteget meríthetünk egy kutya némaságából, odaadásából, szavak nélkül is kifejezett szeretetéből. És talán egy kicsit jobban megtanulhatunk tőlük a pillanatnak élni.